Mit jelent számomra március 15-e?

2021.03.23 09:44 | Megyei hírek

Megyei irodák / Nemzeti Művelődési Intézet Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Igazgatóság

Amikor azt mondják 1848. március 15., akkor azt feleljük rá: forradalom. Ezen a napon az 1848/49-es magyar szabadságharc kezdetét ünnepeljük. Március 15. jelképpé vált, nemzetünk szabadságszeretetét, szabadság utáni vágyát fejezi ki.

Borsod-Abaúj-Zemplén megyében is megemlékeztek a forradalmi hősökről. A pandémia miatt sok településen csak visszaemlékezni tudtak az előző évek közösségi ünnepeire. Ami tavaly és idén sem maradhatott el azonban, az az, hogy feltűzték a lámpaoszlopokra a nemzeti színű szalagokat, piros, fehér, zöldbe öltöztették köztereiket, és egyesével vittek koszorút emlékhelyeikre a lakosok.

A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Igazgatóság megkérte a Közművelődési Foglalkoztatási és Képzési Programba felvett közművelődési asszisztenseket, hogy írják le, milyen náluk a megemlékezés. Korpás Márta, Mezőkövesd 2019-es ünnepségéről számolt be. Az ünnepségen Barra-Kádár Kunigunda Beatrix, a Szent László Gimnázium és Közgazdasági Szakközépiskola tanulója mondott beszédet, melyet megosztunk az olvasókkal is. Kérjük, olvassák nyílt és szeretetteljes szívvel:

„Mit jelent számomra március 15-e? Bevallom, sokat töprengtem ezen a kérdésen, és nagy csatát vívtam magammal. Féltem leírni a gondolataimat. Féltem, mert biztosan most mindenki azt várja tőlem, hogy magasztaljam a márciusi ifjakat, hogy fennkölt szavakkal hangoztassam, hogy ők az én példaképeim, de nem tudok hazudni magamnak, és most sem fogok, bármennyire megdöbbentő, amikor kimondom: a márciusi ifjak nem a példaképeim. Nem tudok azonosulni fájdalmaikkal, mivel nem tapasztaltam, nem voltam ott. A bátorságuk, a hősiességük meseszerűnek tűnik, mert tudnom kéne, hogy vajon éreztek-e félelmet, fájdalmat, mindezt hogyan tudták elviselni? És esendő emberként hogyan tudtak farkasszemet nézni a halállal, az önfeláldozással? Mennyire voltak elszántak?

Én olyan világban nőttem fel, ahol nem voltak háborúk, forradalmak. Ha lenne, tudom, hogy gondolkodás nélkül küzdenék a hazámért, nemzetemért, de azt hiszem, félnék is. Olyan jó lenne tudni, hogy ők, a márciusi ifjak is féltek, tudni, hogy hogyan győzték le a félelmeiket, kétségeiket. De azt is tudom, hogy a háborúk, szabadságharcok, forradalmak nélküli világot, azt, amelyikben élek, nekik is köszönhetem.

Nem példaképeim – még nem – de tisztelettel, köszönettel és végtelen hálával tudok gondolni rájuk. És a szabadság eszméjét, amiért ők küzdöttek, ugyanúgy szentnek és sérthetetlennek tartom. Több mint egy évszázada, már lassan kettő is, hogy életüket áldozták az én, a mi szabadságunkért. De nekünk is meg kell küzdenünk ezért. A világ azóta 180 fokos fordulatot vett, nem csatatéren folynak ma már a harcok, hanem a gondolkodás, az eszmék, nézetek az erkölcsi kérdések szintjén. Nekem, nekünk ebben a csatában kell helyt állnunk. És nincs könnyű dolgunk. Nincs, mert mintha a világ egy kicsit a feje tetejére állt volna azóta. Nem szoktam túl gyakran nézni a híreket, de alig egy hónapja megdöbbentő közleményt hallottam. A franciaországi iskolákban a fiatalok nem mondhatják többé, hogy anya, apa, helyette a szülő 1, szülő 2 kifejezéseket használhatják. Azt hittem, félreértek valamit. Utána olvastam a neten, igaznak bizonyult, de még mindig viccnek tartottam. Aztán megerősítést nyert a hír és én elképedve mondom: örülök, hogy már nem él Petőfi Sándor. Mert a szíve szakadna meg, ha a versét így kellene hallania: „Egész úton hazafelé, azon gondolkodám, miként fogom szólítani rég nem látott”… szülő egyemet. És örülök, hogy József Attila sem él már, mert az ég szakadna rá, ha azt hallaná: „… már egy hete csak a szülő kettőre gondolok mindig, meg-megállva.”

Ha engedjük, akkor mi lesz a legszebb szavainkkal: édesanyám, édesapám, anyaföld, anyaország, anyanyelv? (…) Mi lesz az anyanyelvünkkel, a sokszínű, sokarcú csodával, amit Kosztolányi így fogalmaz meg: „a magyar szó úgy tündököl, mint az acél, a tűz és a bársony.”

Nekünk ezt a harcot kell megvívnunk, ez a mi csatánk! Nyelvünk, erkölcsi értékeink szabadságát kell megvédenünk a szavak puszta fegyverével. Elszántsággal, erős akarattal, hittel, mint ahogy a márciusi ifjak tették a szabadságunkért. Lehet, hogy félni fogok, félni fogunk, de gyávák nem lehetünk, mint ahogy a márciusi ifjak sem voltak azok. Ebben a harcban nem bukhatunk el, mert egyszer számon kérik tőlünk: hol voltunk, mikor elindult ez az eszmei, erkölcsi önpusztítás és miért nem tettünk semmit annak érdekében, hogy megállítsuk ezt a „nemzetgyilkossági” háborút?

„E kor nekünk szülőnk és megölőnk.

Tőle kaptuk, mint útravalót,

hogy lehessünk hősök és gyilkosok,

megbélyegzők és megbélyegzettek,

keveset tevők, nagyokat álmodók,

másokat mentők, magunkat pusztítók,

egy időben, egy helyütt és egy személyben:

ki merre fordul, aszerint.”

Örkény István: Pisti a vérzivatarban című drámájából idéztem. Ez a vérzivatar a mi forradalmunk: hazánk, nemzetünk, (…) családunk, anyanyelvünk megmaradásáért küzdeni!

Szép Ernő szavaival élve: „Az én magyarságom: a nyelv, amely több mint az életem, az imádságom, a szerelmem. Olyan nekem, mint a természet – a nyelv. A szél, a gyümölcs, a virág, a felhő, a csillag, hó meg eső nekem a szó, a magyar szó. Én vagyok a lelke, a lényege, az életbiztosítása a nemzetnek. Én, akit idegennek mondanak.”

Barra-Kádár Kunigunda Beatrix

Képek Borsod-Abaúj-Zemplén megyéből: